"Kerouac, only capable of tolerating so much abject poverty, figured fifteen days with an indigent woman was all he could stand. Responsibility for others was not his forte, and gathering his gear, he told Bea that he would wait for her in New York if she ever chose to come. Handing him a photograph of herself, she perhaps did not hold out much hope that this would ever happen. The two parted, she one of dozens of women victimized by Kerouac's indecisiveness and lack of commitment."
(...)
"Obviously, the >>purpose<< of the trip is carefully selected to symbolize the basic fact of purposelessness."
(...)
"Cassady, the >>very soul of this voyage into pure, abstract, meaningless motion<<, was to the intuitive Burroughs, >>the Mover<<. Cassady was compulsively and absurdly dedicated to moving somewhere, anywhere, just as long as he van going; he was willing to sacrifice anything: wife, child, friendship, >>even his very car itself to the necessity of moving from one place to other<<, Burroughs wrote. >>Neal must move.<<"
(Paul Maher Jr.: Jack Kerouac's American Journey: The Real-Life Odyssey of "ON THE ROAD", Thunder's Mouth Press, USA 2007)
nagy tisztelettel köszöntök mindenkit a világ legfurcsább helyén. ez itt centralia, egy valaha volt bányászfalu mélyen pennsylvania szövetségi állam belsejében, a hatvanegyes főút mentén, valahol ashland és aristes között. egy szellemváros: 1981-ben regisztrált közel ezerfős lakosságából mára mindössze 9 ember maradt, az aszfaltozott utcákat rekettyés nőtte be, s mindössze három épület áll még a sokhektáros területen. amikor azt írtam: a világ legfurcsább helyéről tudósítok, nyilván valami híresebbre gondoltatok.
ám centralia megérdemli a címét. a történetet pedig minden valószínűség szerint többen ismeritek, mint ahányotok hallotta már a település nevét.
rémlik a "silent hill" franchise? a legendás kompjúterjáték 1999-ből, majd további öt folytatása? a nagysikerű képregény 2000-től? a mozifilm 2006-ban? még szuperrészletes magyarországi fanpage is van. az ötlet innen ered. de ha a szórakoztatóipar nem a te asztalod, ezt a helyet akkor sem felejtenéd el soha.
ez a városka ugyanis nem demográfiai, vagy gazdasági okokból lehelte ki a lelkét, hanem mert százéves fennállása idején, 1962-ben kigyulladt alatta a szén. azóta sem tudták eloltani.
a tűz keletkezésének körülményeit máig rejtély övezi. az elméletek többsége szerint emberi gondatlanság okozta egy ünnepi előkészület során, terjedését pedig a levegős bányajáratok tették lehetővé. bár a lakosság tudott a föld alatti tűzről, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáig nem zavartatta magát. ekkor azonban egy helyütt megnyílt a föld, és elnyelt egy tizenkét éves gyermeket.
1984-ben a washingtoni kongresszus 42 millió dollárt(!) szavazott meg a tűz visszaszorítására, hasztalan. a lakóingatlanok egy részét ezért kivásárolták, a helyieket a környék más településeire költöztették. a centraliában maradókat az idő győzte meg, vagy a füstbe betegedtek és meghaltak, esetleg (néhányak esetében) megőrültek, és ma de facto remeteként élnek, ahogy arról bill bryson, a nyugati félteke egyik legismertebb utazó írója is beszámol walk in the woods című könyvében.
magam az ő beszámolója nyomán döntöttem el egy évvel ezelőtt, hogy a városkát felveszem a bakancslistámra, s az ítéletnapig egyszer mindenképp ellátogatok ide. nem is reméltem, hogy mindez ilyen hamar bekövetkezik, és hogy szmörével az anyósoldalon, önálló reakciós katasztrófa unit deríti fel a környéket, egy horpadt farú veterán tepsiben. ott voltunk a két elhagyott temetőben, cirkáltunk a három, egymástól távol eső családi ház között, a gazzal benőtt zsákutcákban, a rozsdaette roncsoknál, a kint felejtett bányagépeknél és mindenekelőtt: a füstölgő földeken. annyira nyomasztó volt, hogy utunk folytatásakor, a szomszéd városka "részeges majom" nevű kiskocsmájában csak nagy nehézségek árán tudtuk meggyőzni a csapost, hogy fogadja el a két korsó buddy ellenértékét borravalóstul, mert ábrázatunk ellenére sem gyászolunk éppen senkit a legközelebbi hozzátartozóink közül.
centraliában negyvenhét éve égnek a földalatti tüzek.
sokféle bőrt lehúztak a srácok harmadik helyéről, nagyon helyesen. most van itt az idő az okoskodásra, mi legyen kivel, és kivel mi ne, mert most van tényleg csapatunk - nem úgy, mint mikor a kulcsdilemma annyi volt, hogy várhidi vagy bicskei alatt megy jobban klausznak az osztrákok elleni barátságos meccsen, csatárkent a védekező középpálya.
csak a lényegről írok. az U20 sikere, a Debrecen helytállása, a rendszeresen partiképes magyar szereplés klubszinten és a válogatottal, leginkabb nem a szurkolói élmény miatt fontos. hanem azért, mert a futball visszatérése a mindennapi kultúra legbelsőbb körébe, en bloc férfiasabbá foga tenni a magyar közéletet. kevesebb lesz tőle a nyafogás, a kültelki vamzering, kimegy (kitakarodik!!) a divatból a kényszeres egymásra hivatkozás, egyre többen jönnek rá, hogy a focit (s vele a melót, a politikát, a gyermeknevelést, a prajvet lajfot) gólokra játsszák, hogy azokat senki sem lövi be helyetted, és kevesebb időt töltünk majd köntörfalazással, a dekadens depresszió önszuggessziójával. pesten ugyanis luxusban élnek az emberek, még a csórók jelentős többsége is: aszhiszik, el lehet így okosba, csip-csup pitizéssel szarozni az életet.
el lehet. így viszont csak a futball gyúrhatja meg a lelki kultúránkat. ezért kell koman vladimir a bari centerébe, és brigádjával az egész világ ellen a stadionok metrómegállóhoz, mert magyarország élhetősége a demografiától a GDP-ig közvetlenül korrelál azzal, hetente hányszor adja esti csúcsidőben, magyar focimeccs az index nyitóképét.
koman, én ezt szeretném megrendelni tőletek. terméket kiválaszt >> kosárba tesz. csupán egy pindurit, egy icinykepicinykét férfiasabb magyarországot.
a világ legjobb, és második legjobb helyének irányítószámai. ha elkúrod az életed, és a végén esetleg szar lesz, emlékezz rá, hogy én még időben megadtam őket.
columbine. (amerika történetének legnagyobb középiskolai mészárlása, colorado, 1999)
az országok közül, ahol eddig megfordultam, két helyütt éreztem a levegőben az erőszak illatát. éjjel a belgrádi utcákon, fiatal fiúk és lányok között, szerintem a kollektív szerb lelkület milicista op-rendszere miatt, a sportos és dinamikus rosszhiszeműség miatt. másrészt amerikában. de itt verőfényes napsütésben, egy egyszintes, külvárosi gimnázium parkolójával szemközt várakozva. az onnét kirajzók lármás életöröme, békés infantilizmusa, a színes ruhák és kiegészítők, az ismeretlenül is arcomba mosolygó számtekszakkörös fiúk és cheerleader lányok óceánja miatt. az önfeledtség miatt. az errefelé szinte mindent elborító, sportos és dinamikus jóhiszeműség miatt.
mivel azt kezdettől alkímiának vélte. a legelső briefingtől kezdve alapelv volt, hogy egyetlen fogyasztási cikk sem lehet tökéletes a Földön, hiszen ha olyan terméket tesznek az ember elé, mely hézagok nélkül elégíti ki releváns érzékszerveit, emellett kedve szerint termeszthető és árusítható is minden formában és mennyiségben, az a könnyen szerzett elégedettség legális kapszulája lesz. jogos.
a grapefruit egy alacsony energia- és cukortartalmű gyűmölcs. tisztítja a májat, a savas vért lúgossá teszi és megszünteti az erekben felgyülemlett lerakódásokat. fogyaszt. csökkenti a vérnyomást. hatóanyagai elpusztítják a kórokozók citroplazmájának membránját, és a gyomorban képesek az állati zsírok lebontására. húsz nyomorult dekája fedezi a napi cévitamin-szükségletet. a grapefruit az egyetlen gyümölcs, ami után egyszerűen nincs hiányérzetem: nem érzem - mint pl. a narancslé után -, hogy na ez király volt, de azért milyen finom lenne egy kis almalé is (vagy fordítva). hanem kész vagyok. meg lehet érteni, hogy a Teremtő szemében is gyanakvás övezte: egyértelműen szabadkőműves innováció. (nem véletlen, hogy csak a 17. századtól említi írás.)
g mint grapefruit.
mivel e hónapokat az egyesült államok keleti partvidékén töltöm, döbbenetes választék áll rendelkezésemre grapefruitból. a floridai termést külön vasúti szerelvények szállítják az északi államokba. tizenhét éves korom előtt írhattam legutóbb ilyen melegségbe hajló szöveget (egy rachel pócsmegyeri telkén talált tesztkönyvből akkor "derült ki", hogy nem vagyok a legszélén a nőies<->férfias skálának, amitől kissé ideges lettem és azóta erre fokozottan ügyelek), de a grapefruit fogyasztása szexuális élmény. úgy, hogy eközben mégis csak sacred content.
már ádámnak is bejött.
nem érdemeljük meg ezt a gyümölcsöt. a legfőbb döntéshozó persze kezdetektől tudta ezt, mérnökei mégis megkerülték (sőt pimaszul éppen a citrus paradisi nevet adták neki). s bár a produkció - ritka kivételként - a beleegyezése nélkül került a polcokra, a Fény Laboratóriumának infrastruktúráját a termékfejlesztés elejétől végéig kihasználták az alkotók. így lett a grapefruit mégis, a legegyszerűbb bizonyíték Isten létezésére.
mindig megvoltak a magam témái, ezen a viharnarancs nyáron meg az ősz gennyedző kezdetekor is. de túl nehezek voltak, nem volt kedvem meg energiám se, hogy ideírjam őket. a jó pillanatban kell reset: amikor nem fáj, amikor kényelmesnek érzed újra elkezdeni. a mai nap ilyen. és ezt is barack obamának köszönhetjük.
kiosztották az idei nobel-békedíjat, s ezzel összefüggésben végre lehetőségem nyílik arra, hogy úgy mondjak véleményt, hogy egy szóval sem írok többet.
michael bay akként nyilatkozott, nincs kedve leforgatni a transformers harmadik részét. valami teljesen mást akarok, amiben nincsenek robbanások - fejtette ki, majd vakításba kezdett egy dél-francia borvidéken forgatandó művészfilm ötletéről. hazudott. a valódi probléma az, hogy a tönk szélén evickél a trilógia legnagyobb finanszírozója, a verdákat és a reklámértéket hathengeres kombókban szállító general motors. könnyen elképzelhető tehát, hogy a transformers 2: the revenge of the fallen a GM utolsó lehelete. nem túl emlékezetes darab. a transformers en bloc, mint multiplex mikrokozmosz viszont örökké teljesítmény marad. erről megemlékezve írom Neked, a művelt fanyalgónak, mind az alábbiakat.
1. az első transformers (2007) minden idők egyik legjobb mozifilmje volt. mindenkinek jár négy perc, huszonöt másodperc gondolkodási idő, hogy belássa ezt. akinek nem sikerül, az kezdjen barátkozni vele, hogy egész egyszerűen gőze nincs a filmekről lényegről. nagyanyám polcán mindig ott volt egy kötet (már nem emlékszem, áprily vagy kassák, vagy valaki harmadik írta-e), azzal a címmel: éljünk a mi időnkben. ennyi. mindent a maga világában mérünk. a kvalitatív mérce kulcsa, hogy az alkotásokat saját műfajukhoz viszonyítjuk, továbbá egyetlen műfajt sem nézünk le azért, mert történetesen nem a hozzánk legközelebb álló. egy barista is elismeri a windsurf világbajnokát. ha nem, akkor önelégült, műveletlen és hülye. ha százötven év múlva egy periferikus bábállam gyakorló gimnáziumában rendhagyó történelemórát kell tartani, ahol a letűnt korok minden jelentős hegemónját egy-egy kulturális terméken át interpretálják majd a tejfölösszájúaknak, akkor az amerikáról szóló duplaórán a transformerst fogják levetíteni. műfaja: ipari és birodalmi kulturgiccs. félállami népművészet, de nem úgy, mint a wesselényi utcában gyártott matyó hímzéses ingek. ez eredeti. és a legjobb a saját piacán.
2. michael bay minden idők egyik legnagyobb rendezője. mindenkinek van két napja, hogy átgondolja ezt: ennyi idő alatt elejétől végéig megtekinthető a pasa dena-i reklámfőiskola egykori sztártanoncának munkássága. nem mintha valami radikálisan újat hozott volna bármelyik filmjével. egyszer sem tett ilyet. egyszerűen csak tökélyre fejlesztette azt, amit középszerrel mások már milliószor megcsináltak. ha megnézünk hetven amerikai akciófilmet, az agyunkban kialakul egy összkép látványos robbanásokról, drága és gyors gépezetekről, "jól átsütött, vérnarancs naplementében" (copyright mancs) harcoló szuperhősökről, dinamikusan mozgó kameraállásokról és a jó örökös győzelméről. michael baytől viszont egyetlen filmet is elég megnézni, hogy az elmúlt húsz év dramaturgiai és látványhagyományát egyetlen albumban lássuk. műfaja: szórakoztató iparos. a legjobbak között, ha saját piacát fürkésszük. és akciófilmnél ez utóbbi ugyanúgy elismerendő, mintha a járás legmegbízhatóbb asztalosmesterét keresnéd a tisztaszoba bútorozásához.
3. a linkin park minden idők egyik legjobb betétdal-zenekara. mindenkinek jár négyszer három (összesen tizenkettő) perc, hogy belássa ezt. ennyi idő alatt ugyanis minden jelentősebb LP albumról végighallgathat egy tetszőleges számot, és megbizonyosodva róla, hogy ez a krú a kezdeti várakozások ellenére sem maradt egynyári tinédzserhype. műfaja: képernyőkész nu metal. az elérhető legjobb a saját piacán.
linkin park: new divide (transformers 2.) * * * * *
az úszósportban azt mondják, az első olimpiai arany mindig az edző (kiadó, menedzser, marketingháttér) érdeme. a második győzelem viszont már a versenyzőé. a linkin parknak az első albuma is ütött, a meteora viszont még jobb lett, az első transformers 2007-es betétdala (what i've done) pedig az akciófilm-zárójelenetek all-time csúcsteljesítményéhez járult tevékenyen hozzá. most kizárólag a folytatáshoz írtak a film, a kor, a hangulat és a piac kontextusát tökéletesen lekövető tracket.
4.megan fox minden idők egyik legeslegjobb nője megan foxxa (műfaja: standard bay hottie, ahogy a wired kritikusa oly találóan skatulyába dugta). senkinek semennyi gondolkodási idő nem jár, hogy belássa ezt.
emellett bassza meg a vizsgaidőszak. a meló rendben, arra nem panaszkodom. ha végre az előbbiből is kijöttem, megkapjátok az elmaradt posztokat. addig olvassátok a http://kajmansziget.tumblr.com/ blogot. shadai bármihez nyúl, arany lesz belőle (és az ő esetében ez távol áll a túlzástól - valószínűleg, mert tudja, mihez (ne) nyúljon). és olvassátok olit is, az egyetlen és utánozhatatlant (itt az első szót is kellett volna ragozni?), ő újabban a http://tvisztoliver.tumblr.com/ címen fontoskodik. nagy koponyák. engem régóta inspirálnak.
imádtam, imádtamnálad tavalyelőtt telén. nem csak ott, ahol laktál, de gyűjtőid pávajárta haciendáin, meg a még élő származékod bádogtetős zugában is. emlékszem, hogy anyámmal akkor valamiért durván összevesztünk. most, két év távlatából majd felhívom a vezetékesen, és utólag megköszönöm neki, hogy élete egyik utolsó nagy utazásán magával hurcolt mexikóba. imádtam mexikót, frida. boldog névnapot.
kedves barátomnak westminsteri mesterműve. azzal együtt nyugtat, hogy a felét nem értem az egésznek. ami pedig legtöbbször idegesíteni szokott. talán segít, hogy a zenét valami upper-intermediate buddhaivadék producerelte.
a babák babilonban lelkesebb követői vágják jóideje, hogy imádok nekrológokat írni (1, 2, 3, 4). lehet weird, de tulajdonképpen ez a legkedvesebb műfajom. ha kedvenc figuráim listája bővül egy fővel, első foglalatosságom a wikipédián utánajárni, nem közeleg-e éppen halálának évfordulója. hogy ennek apropóján valamit összeránthassak ide. ennyit arról, ha bárkit immár a dunántúli napló 'fájó szívvel tudatjuk' rovatára emlékeztetnék.
április harmincadika van. tizenöt éve, 1994 evvel megegyező napján tette le színesceruzáját richard mcclure scarry, a tesz-vesz város (busytown) zseniális kitalátora. pózer majomkodás lenne azt állítanom, hogy tíz perccel ezelőttig ismertem a nevét. életének hetvenöt éve alatt 300 könyvet írt(!), melyeket 300 millió példányban(!, j. k. rowling takarodhat) adtak el világszerte, a felpuffadt macsker, az infantilis kukac, a begombázott egér meg a hollókői kiskosztümbe varrt üreginyúl szülőatyjáról - persze az animátorcsaládon kívül - mégse hallott senki. pedig scarry nem kevésbé hitelesen játszatott emberi szerepeket háztáji kreálmányaival, mint a cukormázas walt disney, azzal a gyári extrával, hogy előbbi még edukációs szereppel is felruházta szüleményeit. így esett, hogy tesz-vesz város ártatlan mikrokozmoszát egyszerre bírták szülők és gyermekeik, a teljes nyugati féltekén.
1919-1994
egy metropolisz életérzését gyermekesíteni, napközisalbumba tördelni az emberarcú nagyvárosi kapitalizmust, a kisvállalkozó szakik, a hatósági smasszerok, a flegma buszvezetők meg a lecsúszott értelmiségiek világát, mindehhez klinikai léptékű, naív romantika szükségeltetik. scarry viszont háborús veterán volt. gyanítom, ő maga sem gondolta teljesen komolyan (ahogyan milne is felnőttkódokat rejtett az öröklétben lubickoló százholdas pagonyba). nem véletlen, hogy tesz-vesz sziti aprócska utcáinak jelenetei már-már kiáltanak a groteszk parodizálás után, s hogy annyira könnyű lecsapni a magas labdákat, akár mindegyiket átformálva valami életszerű szituációvá (csekk disz vagy disz).
szánalmas egy nap volt. szánalmas. reggel arra ébredtem, hogy külfranzstadti cigók (ez van, az arab cébéás látta, bocs) a földből is kiásták a közlekedési táblát, hogy elvihessék a bicóm. elvitték, nincs. most napokig békávézhatok (és utána se tudom, mikor lesz kess legközelebb egy ilyen zsír bringára). persze, hogy én voltam a fasz. minek hagytam ott egyáltalán.
képünk (épp, hogy) csak illusztráció.
napközbe szokásos bs, délután meg bementem vizsgázni nemzetközijog kettőből, három órányi hc tanulás után, de mindennek ellenére négyes lett úgy, hogy mellettem egy lány egy hetes megfeszülttével is bukott. már a liftben lefelé bőgött. igen ám, de kiérünk, s ő szipogva megkérdezi: "figyelj, amúgy aaa nemzetközijog egyes, tudod az előző félévben, na az hányas lett neked?" mondom, sehányas, nem volt nekem olyanom. "deháténeztnemértem..." blabla, s akkor szépen, az igazság részleteit csigalépcsőkben bontogatva rájöttünk, hogy nekem nem csak olyanom nem volt, de ilyenem sincs, NINCS nemzetközijog kettőm, ahogy egy se volt, kurvára fel se vettem azt a tárgyat, amiből vizsgázni mentem. hát persze, mivel az egészet, eleve elfogadták kreditelismeréskor.
a lány mellettem, aki megbukott ugye, ettől még jobban bömbölni kezdett.
kettőig azt hittem, nem kell több két óriáskifli, egy alma, egy kaukázusi kefír, egy citromos radler meg spírónak a hétvégi népszabiba írott, boltban sorbanállós története alkotta élménycsomagnál a pesti dunaparton. kellett. egy ütvefúró alakú felhőre volt szükség. megjött az is, fél három körül.
egyébként ma megismertem csanádot. egy embert, amilyen mindig is szerettemvolna lenni. hogy szeretnék, nem állítom: hülyeség volna leírni valaha is.
új kedvenceim közt a legújabb victoria reichelt, ezek itt az ő képei. nem késtem sokat felfedezésével, hiszen 79-es, bónuszként meg új-dél-wales az egyik leglazább hely a világon. reichelt - a banalitás egyéb kiterjesztései, sporttáskák, mobilok és pénztárgépek mellett - polcokat fest fényképhatással vászonra, tömve többségében viseltes, kisebb részt reprezentatív könyvekkel, ahogyan tulajdonosa az idők során tudattalanul, de saját arcára formálta. távol álljon tőlem, hogy túlmisztifikáljam a könyvespolcokat. egy könyvespolc sem mond el mindent a tulajdonosáról, de a szóba jöhető mikrolebensraum-modulok közül egy könyvespolc árulja el a legtöbbet.
egyébként tinédzser korom óta mágnesként vonz a hiperrealizmus sőt, ez az egyetlen értékelhető irányzat számomra, mivel egyéb csapásirányokon csak egy-egy konkrét alkotót (s még inkább egy-egy konkrét alkotást) kedvelek. a hirerrealizmus gyomorszájon vágja a parasztvakítókat, mert anélkül képes beléd fecskendezni hangulatokat, hogy bármiféle absztrakt kódrendszert alkalmazna hozzá, amibe a megnyitósznobácia két pogácsa között kedvére belemagyarázhatna (tarkónlövés 4 all). és a hiperrealizmus más, mint ha egyszerű fotókat látnál, a festékfelület, a kivehető ecsetvonások, a tapinthatóság, a vastagság az időtlenség benyomását kelti a fénykép pillanatnyi valóságával szemben. a témáról ennyit, most pedig zárásul egy könyvespolc, mely se nem festmény, se nem victoria reichelt, de nagyon kellene és nagyon árulkodna (sajnos hawai'i lemaradt róla, de csekély barkácsmunkával az is megoldható, hiszen a mélyén lapulnának legkedvesebb könyveim... és akkor már alaszkát is megtölteném londonnal, krakauerrel).
kedden (szerdán) éjjel öntudatlanul, ösztönszerűen "a kopaszi gáthoz kérném!" utasítással fogadtam a taxist, akit a széjjellét határán rendeltem a ferenciekre. amikor hetvennel a soroksárin húzva már kicsit jobban éreztem magam, s megkérdeztem a pilótát: mégis, micsoda olcsó kis kerülővel próbál átejteni engem, ő szelíden jelezte: magam kértem a címet. elgondolkodtam. öt éve zárt be a west balkán a gáton. öt év után is képes volt előbújni a májamból az szakállt növesztett, péntek esti parancs.
a másik baltasar kormákur izlandi filmrendező. a titanic zsűrielnökétől a narancs megkérdezte, anno miért vett kocsmát rejkjavíkban, mire ő hűvös ésszerűséggel felelt: "osztottam-szoroztam, és rájöttem, hogy sokkal olcsóbb megvenni a helyet, mint tovább fizetni a piákért". nagyon jó. ha szép pesti lány lennék, bejelölném fészbukon.
egyszerű és nagyon jó a kino. az elképzelhető legjobb helyen van, a mozipénztár a büfé, és a kispolcon sorakoznak a legjobb nyugati parti magazinok. még olcsó is. péntek-szombaton most gothárpéter retrospektív futott, aki felvesz mint egy stoppost, aztán mindig, mindenkit ugyanott rak le: a shouldistayshouldigo megállóban, ahol a járdaszegély mentén a kisdunapart szakad, és te megint nem tudod eldönteni, hogy itt örökre maradni vagy azonnal takarodni kell. gondolom, ezt a harcot vívta zala márk, az idő van tépelődő fotelférje is, aki még a bemutató évében, 1985 őszén meggyilkolta magát. a soundtrackból érthető. akard, s napokra elken dúsított xanaxxal.
23:25, még 35 perc van hátra néhai jack kerouac 87. születésnapjából. már írtam, ő a wannabe-énem. ez rossz hír, mert nehéz szeretni - végtermékei többsége tikkasztó és olvashatatlan. de az úton egy életre széjjelüt. megnyugtató érzés, hogy róla megemlékezve többet se kell írnom. maga ellenezné. jack: boldog születésnapot.
Queen Selassie üzenete: 17novellát kell elolvasnom hétfőig, tehát ha 11kor kelek, és 22.17 kor fekszem le, pontosan 74percenként kell elolvasnom egyet
Queen Selassie üzenete: ha átlagosan 44percig tart egy novella elolvasása, 4szer eltudok menni pisilni, megebédelni, és még arra is jut idő hogy megnézzem az Önök kkérték ismétlését
Robin Masters üzenete: jövő héten összehozunk valami durvát?
Queen Selassie üzenete: majd megbeszéljük
Queen Selassie üzenete: esetleg kedden 11után tető?
akiket alábbi két hirdetésen láttok, a haverjaim haverjai. mellékes körülmény, hogy mindketten zsír tehetségek voltak, de így még szarabb, hogy semerre nincsenek. hátha mégis. sasoljatok.
"Divatzenekar! Ezzel mennek az agyamra évek óta a kultúrsznobok, hogy ezért rossz a Green Day, mert divat. Van ilyen, tényleg el tudja venni az ember kedvét valamitől, ha divatba jön, oda a kiválasztottság és jólértesültség tudata, hogy az a valami (néhányszázezred magammal együtt) csak az enyém, de hiába, ilyenkor kell erősnek lenni."
index.hu, 2005. június 10.
green day, a szar divatzenekar - ezzel a címmel közölt kritikát winkler róbert négy évvel ezelőtt, a kaliforniai popperpunkok "american idiot" turnéjának pesti állomása után, persze ironikusan. emlékszem, életem addigi legjobb koncertélménye volt, és a cikk annyira telibe talált, hogy olvasása közben a totalcaros figurát egyszerre közeli havernak éreztem. e hét csütörtökén a bécsi stadthalléban lépett fel az oasis. szmöre és ergé pajtikkal a a fedélzeten voltunk. winkler ezúttal nem, de azért nagyon déjá vu. csalódást kell tehát okoznom azoknak, akik a U2 ellenében ásott közös lövészárkunk után azt hitték, hogy a hülye angolok dolgában is egy állásponton leszünk.
az oasis felső tagozatos korom első meghatározó zenekara. miután az osztály legnagyobb részével szemben, egész addig nem a bravo hits aktuális kiadása, hanem a beatles jelentette számomra a non plus ultrát, kurvára megnyugtató volt, hogy a wonderwall dicsőséges megérkezésével végre én is szeretek valami mait. annyi idősen, abban az időben még adott is a dologhoz, hogy hirtelen és nagyon divatos lett.
eltelt majd' tizenöt év. ma már nem szempont, hogy divatos zenekart szeressek, az oasis pedig jó ideje amúgy sem az, még akkor sem, ha a kommersz imázs máig rajtuk maradt. sőt inkább "too old", ahogy valamelyik régi osztálytársam reagált majomkodva, amikor pár napja MSN-en a közelgő bécsi túráról lelkendeztem neki. hát akkor hallgasd a "brand new" franz ferdinandot, megsúgom, sehol nincsenek.
a "lyla" szólt a legjobban a debil sógoroknál
a mostani európa-turnén promotált dig out your soul! a tizennyolc éves oasis tizedik nagylemeze. nem fúgáznám szét e sorokat a szokásos diszkográf-töltelékkel (50 millió eladott lemez, 8 listavezető szám az egyesült királyságban stb.). ellenben fontos felidézni, hogy a zenekar a 90-es évek népszerűsége után a dobosok, basszerek és billentyűsök állandó kirúgdosása, a rosszul fogadott lemezek és a gallagher-testvérek balhéi okán az ezredfordulót övező éveket valóban a kiégett, leszázalékolt rocksztárok státuszában töltötte. a 2002-es heathen chemistry, majd a 2005-ös dont believe the truth! korongok azonban ismét megindították a szekeret, a legújabb lemezzel pedig az oasis a kritikusok szerint visszatért a gyökerekhez. a hallatlanul egyszerű akkordok, a szándékosan túltorzított gitár, a tenyérbe mászó, valahogy mégis férfias vokáltémák világába. és tényleg.
a koncert maga is bizonyította, hogy a fiúk fogják a közönség igényeit. a repertoár felét új, másik felét régi számok adták, csaknem teljesen átugorva a közbeeső, felejtésre ítélt albumokat (melyek megítélése persze relatív - egy standing on the shoulder of giants minőségű lemezzel a világ legtöbb zenekara nagyon boldog lenne). a legjobban az amúgy is koncertre született "lyla", a 2008-as "shock of the lightning" és a záró beatles-himnusz "i'am the walrus" riffjei szóltak. azért schwechat nem woodstock, s aligha tudom kellő barokkal kifejezni megvetésemet az osztrák koncertlátogatók jelentős hányada iránt, akik tiszta lelkiismerettel képesek kardot nyelt üzemmódban végigállni egy teltházas oasis-koncertet (az utolsó akkord után meg egy pillantás alatt elhagyták a csarnokot, a számlistáért és pengetőkért ácsingózó rajongók egytől egyig magyarok voltak). persze nem is a zene meg a tömegpszichózis tette felejthetetlen élménnyé a csütörtököt. hanem az egó. az a féktelen.
ha egy szigetországon kívül alig-alig turnézó brigád még e ritka alkalmakkor sem szán különös figyelmet a show-elemekre, ha nincs hatalmas zúzás, sem erőteljes látvány, ha a másfél órás szett nélkülöz minden meglepetést, ha (néhány rövidebb periódustól eltekintve) kifejezetten gyér a háttérvizuál, és te mégis úgy állsz ott a végén, hogy most valami igazán nagyszabásút láttál... akkor ebből tudni fogod, hogy az oasis továbbra is a világ egyik legfontosabb zenekara. így összegezhetők röviden bécsi benyomásaim. már a visszafelé úton, az m1-es bábolnai pihenőjének magasságában arra jutottam, hogy ennek kizárólagos titka éppen a látványosan flegma, humortalannak tűnő és a brit angol önelégültség minden külső jegyét a harmadik hatványon magán viselő gallagher-testvérpár. nem mint zenészek, hanem mint emberek. bob dylan, a rolling stones, eric clapton koncertjeinek emléke alapján mondhatom, hogy közvetlen közelről, színpadon látni liam és noel gallaghert pontosan olyan érzés, mint a legnagyobbakat. annak ellenére, hogy maguk semmit sem tesznek ezért. tesznek rá. éppen így működik.
az oasis-élmény csak felerészt a hangról, legalább ennyire a karizmáról szól. olyasmi ez, amit nem lehet tanítani, és menedzselni is csak komoly korlátokkal. ami akkor is megőrzi zabolátlanságát, miután a csapat már napszítta iparcikké vált, és celebjeiről az esztendők során temérdek pitiáner történet látott napvilágot, liam láthatólag teljesen degenerált, megjelenése és frizurái hülyébbek, mint valaha, a szétkoxolt noel feje meg annyira búvalbaszott, hogy ha egy klipjüket bámulva találkozik a szemetek, egyszerre sírni támad kedved. amibe nem halsz bele, az megerősít - csont nélkül érvényes mondás a gallagher-imázsra. nekik a legrosszabb attribútumaik is ütnek. épp, mint britanniának.
véletlenül sem szeretném alulsúlyozni az esztendő még előttünk álló lehetőségeit, de nagyon-nagyon gyanús, hogy 2009 legszürreálisabb éjszakája volt a tegnapi budapesten. a merlin kamionosok és kurvák című farsangi bulijának beharangozója már alapjáraton "az év legdurvább partijáról" ígérgetett, de a szervezők ekkor még aligha a végül megvalósult forgatókönyvet értették alatta. mivel azonban a facebookon kerek 900 ember jelezte részvételét, valamit azért sejteni lehetett...
máskor persze az a baj, hogy az ember "túl korán", értsd: 11-12 felé érkezik a szórakozóhelyre, pesten ugyanis az elmúlt 10 évben a végletekig kitolódtak a bulik valós kezdési időpontjai, amikor a pult körüli lézengés helyét átveszi a pörgés. ezúttal nem így volt. éjfél után pár perccel a merlinhez érve villogó, színes szirénák, keresztbe állított járőr- és begyűjtőkocsik, rohamosztagos dzsiádzsók légiója várt, kissé szedett-vedett sorfalat képezve a gerlóczy utcai bejárat előtt. miközben egy zászlóstól a miértet tudakoltam, a háta mögött félpercenként résre nyílt a vaskapu, és kollégiái egy-egy valószínűtlen hangmagasságban hisztériázó wannabe-prostituáltat cibáltak kifelé a szolgálati kocsiba. "igen! bűnös vagyok!" - sikított fel színpadias toporzékolása közben egyikük. közben a készséges rendőri tájékoztatásból kiderült, hogy odabent teljes a teltház, sőt néhányan balhéznak, ezért a parti folytatódik ugyan, de befelé már senki nem mehet ezen az éjjelen.
legalább háromszáz ember rekedt kint, de az is lehet, hogy ötszáz. vagy annál is több. csakhogy nem egyszerű partiarcokról beszélünk, hanem egy kamionosoknak és kurváknak maszkírozott tömegről. a srácok szinte mindegyikén kockás ing, óriás napszemüveg és műbajusz, fullcap, rajzolt "jolán" és "marcsa" tetoválások, farmer és veszkó a lábakon (és persze borosta - magam is két hete hagytam pihenni a zsilettet). a nőkön kombiné, mini, neccharisnya, barokkos combfixek és magassarkú lakkcipellők (vastagon mínusz volt, ezt se feledjük), rúzs, de hentesmérlegre való mennyiségben, viharnyi púderfelhő és arasznyi szempillaspirál. ott állt az éjszakában félezer kurva kamionos, a nemek között egyébként tökéletes megoszlásban, elképzelés nélkül, hogy amit akart, azt most akkor hol élje ki.
ez az a pont, ahol a tegnap éjjel története egyfajta művészfilmes látomásba vált. ahogy a spontán bajtársközösségben terjedni kezdtek az alternatív ötletek, s kisebb, négy-nyolc-tizenkét fős csoportokban mindenki megindult a saját tippje felé, budapest belvárosa en bloc farsangi bulivá alakult. az utcákat járva bárhová néztél, parkon vagy aluljárón át mentél, bármelyik kocsmába dugtad be a fejed, csak kamionosokat és kurvákat láttál mindenütt. alig egy órán belül, a kiskörút két kilométeres vonzáskörzetében minden szórakozóhelyen kamionosok és kurvák verítéke töltötte be a teret, mindenhol és minden asztalnál kamionosok és kurvák könyöklöttek, mindenünnét ők vicsorogtak vagy vigyorogtak vissza rád. a mobilkommunikáció segítségével, a szétszóródott ismerősök esemeseiből már ekkor tudni lehetett, hogy az erzsébet téri gödör, a nagymező utcai instant, a madách téri castro, a wesselényi utcai szóda, sőt még a távolabbi dokk café és jam pub is "velünk" van teli (a sznobácia ez utóbbi két fellegvára, mármint hogy akkor és ott képbe kerültek, egyébként fényesen bizonyította a kamionosok és kurvák uniójának sokszínűségét). a legnagyobb őrület azonban most is a corvintetőn kerekedett, ahol a péntekenként szokásos breakbeat-buli teljes egészében kamionkurvás partivá változott, köszönhetően az ide érkező, közel kétszáz illetékesnek. az eredeti, percek alatt minoritásba szorult vendégkör megilletődöttsége pedig csak addig tartott, amíg a tömegpszichózis hatására nem váltak maguk is a nagy látomás részévé.
összegezve a történteket, a tegnapi a kreatív deviancia éjszakája volt. budapest utcáit és legalább 10 meghatározó mulatóját kamionsofőrök és konzumnők tömege árasztotta el, akik nem jutottak be a tervezett helyszínre, de legalább akkora csapatást rendeztek ott, ahova igen. ami engem illet, alsó tagozat óta farsangot nem élveztem így. nem tudom, hol leszek 2010. február 20-án. de azt igen, hogy kikkel és miben.
ma este véget ér a 40. magyar filmszemle. a korábbi években összesen nem látogattam annyit, mint az idei egy hét alatt. főként persze a szervezőlány miatt, akit első nap megláttam a dohányzóteraszon, aztán egész hétvégén sehol, de a tegnap esti filmen végre megint; másrészt viszont azért, mert az idei szemle jó volt. kár, hogy máris vége van. s hogy úgy tűnik, sokan nem hallottak róla.
*
ami a pozitívumokat illeti (ezek a fontosabbak), a 2009-es program tele volt a legfrissebb, most huszonéves generáció alkotásaival, melyek ötletben és technikai megvalósításban egyaránt átlépik a példaképek árnyékait. a számomra műfajilag legérdekesebb kisjátékfilmeket hármas blokkokban vetítették. közülük horváth lili napszúrás című, egy intézeti leányanya nevelőnőjéhez fűződő kapcsolatát feldolgozó drámája azért érdemel említést, mert a főszereplő törőcsik franciska világszínvonalon, korát meghazudtoló finomsággal hozza mozgásba karakterét - úgy, hogy ez volt az első filmszerepe. (a nevelőnőt péterffy bori játsza.)
péterffy bori és törőcsik franciska a napszúrásban
m. tóth lászló mama című rövidfilmje elsősorban a technikai igényesség okán emlékezetes. ez talán meglepő egy olyan storyboard esetében, melynek egyetlen eseménye, hogy a címszereplő török-illyés orsolya egy nagyvárosi ház tetején teregeti a szennyest. ahogy azonban a kifeszített kötél mentén halad, a háttérben lassan körbeér a világ, a városi zaj pedig egyenest meditatív ritmussá alakul. az egyik kedvencem volt.
a K1-es kisfilmblokkban találkoztam madarász istván superdigital című etűdjével is. az ingyenesen letölthető darabban - mely kamaszkori romlásaim szimbolikus helyszínén, a mechwart ligeti szökőkútnál forog - egy szórakozott menedzser teszteli digitális kamerája fejlesztéseit, amikor feltűnik neki, hogy a „rewind” gombocskával a kisképernyő mellett a körülvevő időt is visszatekerheti. de mi történik, ha ezután a „delete” funkciót is próbára teszi?
szájmon és bandájának incidense a papírrepülők forgatásán
hogy a nagyfilmes programról se feledkezzünk meg, az idei év két nagy dobása szabó simon és török ferenc nevéhez fűződik. előbbi kolléga (akit eddig épp török filmjeiből ismerhettünk) ezúttal a kamera másik oldalára állt, hogy megkeseredett negyvenes rendezők helyett, ezúttal ő csináljon filmet amaifiatalokról, azaz saját generációjáról. papírrepülőkcímű alkotása hét budapesti történet párhuzamos feldolgozása, ahol percenként váltják egymást a jelenetek. a karakterek közt akad ihletdeficittel küzdő író, nagymamánál lakó underground DJ, cimbalomszállító fuvarospáros, konditermes macsó, viccescigis nagykamaszok, leszbikus szerelmesek. backstage érdekesség, hogy a filmet az oakley deszkásmárka által fejlesztett kamerával forgatták, aminek fejlesztését egy őrült mérnök kezdeményezésére vállalta be a cég, és nagyon bejött. a papírrepülők képi világa tehát szép, s bár kultfilm talán nem lesz belőle, reális képet rajzol a mai tizen- és huszonévesek tipikus pesti létélményeiről.
ónodi eszter és anger zsolt a koccanásban
annál inkább az lehet a spíró györgy azonos című darabjábólkészült koccanásból: a remek moszkva tér és a szezon, majd a gyengébb overnight után török ismét kiváló produktumot tett le az asztalra. a koccanásban kimerevített színésztestek nyújtanak képregény-élményt, miközben körülöttük dinamikusan mozog a kamera és nyüzsögnek a hangok. ónodi eszter, gáspár sándor, anger zsolt, takátsy péter és több más ismert színész nyújt csaknem tökéletes játékot az alig 70 perces, fekete-fehér filmben - úgy, hogy jelenetről jelentre mozdulatlanok, csak a homlokukba logó hajtincseket bolondítja a szél. itt nem lehet gesztust, mimikát rontani. a koccanás nem csak a rendezés és a színészi teljesítmény, de garas dani operatőri munkája és a technikai újítások miatt is meghatározó jelentőségű filmdarab - még több, mint a színpadi eredeti.
*
végül a rossz dolgokról. aki képes volt idáig elolvasni egy kulturális posztot, az van annyira tájékozott, hogy tudja majd, miről beszélek. a filmszemle legzavaróbb, legdohosabb, legszánalmasabb része ugyanis a közönség volt - idén is, mint ahogy mindig korábban. mielőtt jobboldali barátaim jóhiszemmel félreértenék: nem azokkal van bajom, akik ott voltak. igen, ők voltak ott. a tudjukkik liberálisok. meg „legjobb esetben” olyanok, akiket nem mozgat a politika. na és? ők zárják ketrecbe magukat? azokkal van bajom, akik nem voltak ott. akik nem mennek el a magyar filmszemlére, se most, se soha, mert számukra ez nem az ismert kultúra része, hanem ismeretlen ópiumbarlang, amitől éppen ezért félnek, s ami nem magyar, hanem valami más.
a filmszemlén persze nem kell mindenkinek ott lennie. akit nem érdekelnek a filmek, akinek hollywood vagy a hazai közönségfilm is épp elég kikapcsolódás. aki nem ér rá, akinek épp kedve nincs. nem róluk szól ez a történet. hanem azokról, akik politikai okból maradnak távol, s zárják be a fülüket a magyar filmvilág elől. akik túl komolyan veszik a kultúrkampfot, s benne saját magukat. szerintem nincs reális magyarország-kép a magyar filmesek, meg a dolgaik ismerete nélkül. nyitott világkép, kortárs műveltség sincs nélkülük.
ezt a filmszemlés hetet nem csak azért szerettem, mert kétszer is láttam azt a lányt. főképp persze ezért. de azért is, mert jó volt. jövőre is lesz, ki lehet még próbálni.
némiképp felhúztam magam hajós andrás legújabb interjúján. pedig a kötelezően hello tourist-rajongó iskolatársnőimen kívül én voltam az egyetlen ismerősöm, aki egészen bírta, jóhiszemmel követte ennek a figurának a bohóckodásait. most revideálom. mér is?
1.
"1994-1998 között dolgoztam a főpolgármesteri hivatal sajtóirodáján ... a főpolgármesterhez mindig lojális leszek, mert fiatalemberként a polgármesteri időszakának az egyik legjobb szakaszában dolgoztam vele, és nagyon nagy hatással volt rám. úgy gondolom, hogy az ő polgármestersége száz év múlva a történelemkönyvben..."
[komment helye]
2.
"engem az érdekel, hogy az élet és irodalomban a közéleti kérdésekről mit írnak. az élet és irodalomban engem viszont egy hülye bohócnak tartanak, a blikkben pedig egy nagyképű álértelmiséginek, így aztán nem nagyon tudom elmondani sehol, hogy mit gondolok."
ő sehol sem tudja elmondani, mit gondol - panaszol a hetifix médiaszereplő. könnycsatorna lounge grand opening.
3.
"egy nagyon válságos pillanatban nagyon sokat segített a heti hetes. mikor megszűnt a viasatos műsorom, akkor konkrétan a heti hetestől kaptam terepet."
a viasatos műsor megszűnése, mint válságos pillanat. elképesztő, ebben az országban miken mennek keresztül egyesek.
4.
"a tankcsapda egy mainstream popzenekar. bár nagyon tisztelem őket, de bevallom, hogy nem az én zeném. ez ma a világ hangja, a poprock."
van egy diszkrét bája, amikor hajós andrás minősíti ménsztrímnek a tankcsapda zenekart. meg úgy egyébként bármit. reméljük, látjuk még a narancs utolsó oldalán (nem fogjuk).
5.
"ebből élek (mármint a heti hetesből - a szerk.), ez a munkám, nincs más. a másik munkámat feladtam, otthagytam a tanácsadói állásomat 10 évvel ezelőtt, és kölcsönkértem egy rakás pénzt, hogy tévés legyek. nem nagyon tudok mit csinálni ...
sajnos, ami nekem megy, azt ellopják az emberek. én dalokat tudok írni, és megszívtuk, mert pont két-három évvel a zenepiac teljes összeomlása előtt lettünk zenekar. ma már nincs CD-eladás, ezért kellett gyorsan találni valamit, akkor jött a tévézés."
nálunk még a celebek kenyerét is elveszik az emberek. hajós andrás mártír. sorsa digitális golgota. örökbe is fogadhatnánk.
*
kisbarátunk mindeddig az iróniára építette közéleti profilját, az irónia legfontosabb alapfeltétele pedig a valóságérzék. mint az látható, neki nincs. lehet hogy volt, de elveszett. márpedig ehhez a cudar, barátságtalan világhoz kevés lesz picit, ami esetében enélkül megmaradt.
"often on country roads you will come to a crossroads without signposts and then have to drive twenty miles or more without having any confidence in where you are. and then abruptly, without warning, you round a bend and find yourself at an eight-lane intersection with fourteen traffic lights and the most bewildering assortment of signs, all with arrows pointing in different directions."
(bill bryson: the lost continent)
csak mondj igent - ezzel a címmel indított blogot egy barátom barátja, aki egyetem után egy szörfös házaspár iskolakerülő kölkeinek házitanítójaként emigrált a copacabanára. ő így döntött. és aki itthon marad? az döntött-e erről? vagy éppen, hogy kerülgeti? a csajok meg anyám ügye után itt a harmadik issú.
az első dolog, hogy menni vagy maradni kizárólag döntés kérdése (ld. judapest-special). tehát mindenképpen felmerül, van akiben naponta, másban csak négyévente, megint másban csak egyszer az életben. ma (az európai schengen, az amerikai vízummentesség, az ázsiai bagpack utazók aranykorában) valószerű érvekkel nem tudod meggyőzni magad arról, hogy ha akarnál se mehetnél, az egész csak a te egyetlen nagy döntéseden múlik. teljesen mindegy, hogy ezt elismered-e, vagy megint elkezdesz a körülményeket citálva magyarázkodni saját magad előtt.
a második dolog, hogy a többség mégsem dönt soha. ha felmerül benne a kérdés, elhessegeti, és az emigrációt megpróbálja magának rossz, vagy nem reális alternatívaként beállítani. az eredmény? ezek az emberek itthon se találják a helyüket. nem döntöttek: nem tudják, miért maradtak és mit akarnak elérni itt. kurva kevés olyan embert ismerek, aki azért nem megy, mert ide kötik az elképzelései. olyat viszont sokat, aki itthon maradva naphosszat a lehetőségek hiányáról beszél. (max weber szerint a nem-döntés is döntés, amikor a döntéshozó menekül a döntés okozta változás elől, ugye.)
a harmadik dolog, hogy van harmadik út.
előbb azért vegyük sorra, miért érdemes és miért nem az első vagy a második utat választani. lépni vagy maradni. ezekre sem adhatók ma szokványos válaszok.
először is menni kell, mert magyarország sok szempontból menthetetlen vidék. tévedés azt gondolni, hogy az életviteledet romboló apróságok mindegyike megváltozik egy jobb gazdasági, politikai, társadalmi kurzus alatt. ha elég móricz-novellacsíkot szívtál tudod, hogy ez mindig ilyen volt, és száz évvel ezelőtt csak azért nem okozott problémát az embereknek a mozgólépcső jobb oldalára állni, mert még nem létezett metró. az alispán ugyanolyan provinciális, korrupt és hatékonytalan volt, mint kései utódai. még közös történetünk legigazabb pillanata, 56 sem a nagybetűs Nemzet forradalma volt, hiszen míg néhány tízezer ember az utolsó véréig harcolt, honfitársaik százezrei sunyultak a munkásőrök oldalán. nincs érzelmi közösség, és nincs szolidaritás. végül, a nép rohamosan öregszik. ma hárommillió nyuggerünk van, nemsokára még több lesz, aztán annál is több. nem elég, hogy a mindennapjaid egy látványosan idős társadalomban kellene élned, de az adót is fizetheted kezdetben egy, aztán kettő meg három inaktív eltartásáért. ők meg majd jönnek, és a tizenharmadik, tizennegyedik meg tizenötödik havi nyugdíj ígérete alapján eldöntik helyetted a választásokat. egy pókeres mondás szerint "az immorális az, ha a baleknál ott marad a lóvé". nem csak, hogy nehezebbé teszed az életed: egy mételyes rendszert legitimálsz azzal, hogy maradsz és elfogadod a szabályait. ez a hely a kockázatok és mellékhatások országa.
hogy emmó mégis megér egy tripet, még csak nem is mindennek ellenére, hanem éppen ezért igaz. edzeni a lelked, az pesti hagyomány. másnapos pannon-recept. ha idehaza nincs ellentmondásos, abszurd, szorongató világ, hiányoznának kossuth, czukor, ady, teller, bartók, szerb, puskás, erdélyi, spíró, vajna, simonyi, belovai, lukács, török, ablonczy, bitter, baglyas, janics, bankos különféle, egyszerre profi és szentimentális teljesítményei, mert nem kapták volna meg intravénán, épp eléggé időben azt a légbuborékos irónia-fröccsöt. de megkapták. és csak belőve döntöttek. aki itt maradt, az médium lehetett a saját hazájában. aki elment, az utána jobban bírta becsülni a szabadságát. mindkét kapszula üt. és ha ők nincsenek, ma senki nem ismerné ezt a különös, magyar inspirációt.
pesten születtem.
érdekes, hogy ez az egész 1928-ban, 1948-ban, 1988-ban és 2008-ban is ott motoszkál az épp huszonévesek egy részének fejében. az enyémben is harc van. fegyverkező féltekek.
az egyik helyben marad és vertikálisan törekszik fölfelé. a másik mindig úton van, csak horizontálisan érdekli az előrejutás. az egyik kötött pálya, de tudás, teljesítmény és elhivatottság. a másik kötetlen és szabadabb, de lusta, és semmit nem tesz a nagy dolgokért. az egyik büszke lenne, a másik mindig ráér, hogy istennel cseteljen. az egyik ikea, a másik panama. az első abraham lincoln, a második jack kerouac. szeretne lenni. én a helyemben maradnék. kitartanék. nagyon is megcsinálnám. én a helyemben elhúznék. hamar. gyorsan és messzire.
a következő életemben. michael bay.
ami engem illet, ezt a döntést nem tudom meghozni. nem akarom. és nem fogom. erről szól a harmadik út. azon alapszik, hogy elhiszed, van időd mindkettőre. viheted először itthon valamire: a melóban naponta jobb lehetsz a trónoló középszernél, örülhetsz kis dolgoknak, megtanulhatsz kevesebből boldogulni. a destruktív beszélgetésekben lehetsz épp te a progresszív, akinek kevés a belpesti igazság. a munka mellett részt vehetsz néhány jó dologban, jóféle csókákkal. lehet galerid. városod és országod, ha akarod. nem mondom hogy könnyű, mert sokszor nehéz. de annál jobb, ha sikerül.
ettől teljesen függetlenül, néhány elfoglalt év után érezni fogod, hogy a magyar viszonylatban korrekt életszínvonalad mellett, azért neked is menned kell, előbb útóbb nyakadba kell venni a világot. eltölteni egy jó időt, nem itt. nem ezt a kapszulát rágva. de ha még azelőtt, idehaza már letettél valamit, akkor a check-in sem menekülés lesz, hanem olyasmi, amiért megdolgoztál. valamit csináltál. valamiben jó voltál. valaki voltál. nem lesz hiányérzeted: most már máshol és akár mással is foglalkozhatsz. bármihez fogsz: lesz benned irónia.
jobb ha korszakaid vannak, nem egy szar összevisszaság.
p.s.: lévén ritkán írok, a szűkebb napokra ajánlom gyakrabban frissülő linkajánlómat a balsávban. most is rakam fel párat. többnyire jóbarátoké, vagy olyanoké, akikkel szívesen barátkoznék. premium selection.
ennek a bejegyzésnek semmi meszídzse nincs. leginkább nem is létezik. csak azért írom mert rájöttem, miért kedvelem annyira a számkivetett című filmet (ma este megy). nem csak, mert romantikus márkának(!) tartom a FedEx-et, hanem mert alig van benne beszéd. manapság elképesztően kevés filmet gyártanak, amiben kevés a beszéd. (félreértés ne essék, a gilmore girls sorozatot is csípem, amiben a sok dumától kb. levegőt se vesznek.)
azt is meg akartam írni, hogy ma reggel a hörrTV meteorológusa ezzel a mondattal kezdte jelentését: "ebben az évszakban szokatlan hideg köszöntött ránk". mi tagadás, magam is inkább koranyárra várnám a mínusz negyvenet.
végül a legjobb (párotoknak már elküldtem mailben is). egy cardiffban kutató geográfus-barátom hívta fel rá a figyelmem.
mi történik, ha egy ünnepelt menő karrierje csúcsán eltűnik a színpadról, és háttértáncosai önállóan folytatják a bulit? mit tesz a közönség? csalódottan elszivárog? frászt. ott marad, tombol és sokasodik.
*
f. lászlót, nevezett yonderboit az ezredforduló legnagyobb magyar elektronikus zenei ígéreteként tartottuk számon, sőt, ezt írták a lapok is. 1999-es shallow and profound című albuma komoly sikert és hírnevet hozott itthon és - nagy meglepetésre - mindenütt európa-szerte.
yonderboi és barátai számára 2000-től hazai és nemzetközi fellépések sokasága következett, hogy aztán a 2005-ös splendid isolation már egy bevezetett szupermárka legújabb termékeként jelenhessen meg. és a nép imádta. azóta kuss.
nagyjából eddig a történet. első fele. merthogy f. lászló árnyékában, mindezzel párhuzamosan néhány csendestársa építkezni kezdett: 2001-ben a yonderboi quintett három tagja (a billentyűs zs. Balázs, a gitáros k. andor és dj bootsie) megalapították a pulzus nevű zenekart, amiből hamarosan zagar lett, a zagar meg 2002-ben megjelentette local broadcast nevű saját albumát, ami meg zseniálisan sikerült és én máig a parachute to eternity trekkükre ébredek.
zagarék számára 2002-től hazai és nemzetközi fellépések sokasága következett, meg az ultrazsír szezon-filmzene, hogy aztán a 2007-es cannot walk fly instead már egy bevezetett szupermárka legújabb termékeként jelenhessen meg. azóta sincs megállás: a zagar ma népszerűbb a budapesti földalatt, mint yonder valaha volt.
nagyjából eddig a történet. második fele. merthogy zs. balázs, k. andor és a zenekarhoz később csatlakozott figurák árnyékában egy csendestárs építkezni kezdett: 2004-ben a zagar oszlopos tagja, dj bootsie megjelentette the silent partner című önálló lemezét, melyet elsöprő kritikai elismerés követett, a horseriders toward the abyss trekket meg maga alá vágta a CSI:miami.
zagarék állócsillaga mellé (a gitáros-billentyűs k. gerrisohn, a dobos l. tibor, a szaxofonos v. jános részvételével) megalakult a bootsie quartet, hogy a 2008-as holidays in the shade már egy bevezetett szupermárka legújabb termékeként jelenhessen meg. most pénteken, az A38-on.
*
én és az ízlésem 1996 óta követjük buci úr munkásságát. azon a nyáron ott nyomtuk az árral szemben pecsás pusztításakor, 98-ban elsőnek raboltuk le a virgin megastore-t az özönvíz nagylemezzel és 2000-ben előrendeltük a nehézvizet is. 2000-ben a zamárdi mólón nosztalgiáztunk yonder road movie című számára, 2002-ben évek óta először vásároltunk újra CD-t, amikor zagar-ba ruháztunk és kurvaidegesek voltunk, amikor 2003-ban valaki lehúzta egy házibuliban. ettől még be is fordultunk picit. ezért aztán 2004-ben nagyon bejött a silent partner, és két alvás múlva biztos, hogy ott leszünk a hajón.
washington dulles és raleigh, durham között repülve az american eagle krómezüst hengerében kaptam barát-adagnak az egyik legszimpatikusabb embert, akivel valaha találkoztam. talán mert olyannak tűnt, amilyen sokszor magam is lenni szeretnék: karcos volt, laza és halkszavú. mindenféle csomag nélkül utazott. csak pár szót váltottunk, nevét nem kérdeztem. egyetlen könyvet hozott magával, amit a kétórás út során olvasott. egy joseph conrad kötet volt. én korábban sosem olvastam tőle, sőt azóta se. mióta leszálltunk, mégis a kedvenc íróim közt tudom. lehet ezt így? mindegy teljesen.
a tékozló homár hallott. index kolléga fogyasztóvédelmi blogja nem hajlandó rá, hogy a szervereinek (például ennek a blognak is) otthont adó informatikai céggel kapcsolatban tegyen közzé panaszlevelet. idáig már nem terjed az örökké mantrázott hülyeség-ellenesség, meg a gyilkos irónia. a homár korrupt. tessék eltemetni.
Kedves Homár!
Bízom benne, hogy Index anyád nem fogja letiltani a szervereiteket hosztoló Interware ZRt. lakossági szolgáltatásával kapcsolatos hörgésemet. Ha mégis, akkor pukkadjatok meg:) Mert hogy ennél arrogánsabb, anakronisztikusabb, lustább és inkorrektebb cég talán nincs is a magyar piacon...
Történt, hogy az Intervare egyik hónapról a másikra, minden előzetes jelzés vagy mellékelt magyarázat nélkül, 3000 forinttal emelte lakossági ADSL havidíjait. Nem akarok demagóg lenni, de egy elbocsátási hullám/válság/megszorítások/stb. közepén annyi elvárható, hogy egy bekezdésnyi levélkében tájékoztatnak az áremelés hátteréről. De ha nincs válság, akkor is.
De ez még semmi. Az emelés hatására azonnal felmondtam a szerződést, méghozzá szolgáltató-váltással, és megkötöttem az szerződést egy új céggel. Kijöttek, bekötötték, hetekig vígan neteztem abban a tudatban, hogy legközelebb ezrekkel kisebb számlát kell majd kicsengetnem a postán. Aha.
Hónap végén mit találok a levélszekrényben? Egy Interware számlát, a megemelt díjú szolgáltatásról. Felhívom őket, hogy mégis minek köszönhetem ragaszkodásukat: "hát majd utána néznek, visszahívnak". Basztak visszahívni. Pár nap múlva újra kerestem őket: "oké, tartsa a vonalat, mindjárt kiderítjük mi a probléma". Két perc zene következett, majd megszakították a hívást. Kezdtem ideg lenni: miért is nekem kell futkorásznom az ő hibájuk miatt?
Ismét hívom őket. A kolléga ezúttal valóban utána néz...
- Kérem, itt nem történt szolgáltatóváltás.
- Akkor hogy lehet, hogy most más szolgáltatóval netezek?
- Mert az új szolgáltatója más technológiát használ. Ez így nem minősül szolgáltatóváltásnak.
- Más technológia. Ehhez nekem nyilván érteni kéne, hiszen így Önök egyszerűen csak figyelmen kívül hagyták a szerződés felmondását kérő levelemet, és számlázták tovább az esetékes díjakat.
- Hát igen, azt figyelmen kívül hagytuk.
- Khm, mi a teedőm, hogy megszabaduljak az Önökkel kötött szerződésemtől?
- Küldjön egy új dokumentumot, és majd bizonyos felmondási idővel bontani fogjuk a kapcsolatot.
Vége persze, ezzel se lett. Elküldtem a dokumentumot, benne hangsúlyos megjegyzéssel, hogy VISSZAIGAZOLÁST VÁROK. Eltelik egy nap - semmi. Két nap - semmi. Ismét telefonálok.
- Ööö egy pillanat, keresem az e-mailt amit küldött...
- Várok.
- Egy pillanat.
- Rendben.
- Keresem.
- Rendben.
- És tényleg nem kapott visszajelzést?
- De igen, valójában kaptam. Csak kurvára nem tudok mit kezdeni magammal a Smalville reklámszünetében, ezért gondoltam, dumcsizok egyet az ügyfélszolgálattal. Nagyon ciki?
- Jó-jó, keresem.
- ...
- Nem találom. Szólok a kolléganőimnek, hogy intézkedjenek. Holnap telefonáljon újra.
- Egy pillanat, én még azért érdeklődnék az édesanyja hogyléte felől.
Kedves Homár! Ha nincs az Indexxel kötött szerződésedben, hogy nem írhatsz a szerverhoteletek balkáni ügyfélpolitikájáról, akkor írjál róla. Kíméljünk meg másokat attól, hogy ilyen szituba keveredjenek, s hozzám hasonlóan egy golyószóróba kelljen ölniük a karácsonyi büdzsét. Számítok rátok.
Robin Masters sk.
Budapest, 2008. december 8.
Tudom, hogy a konkrét ügy bonyolult, ezért magyarázatképp összefoglalom az Interware ZRt. Szervezeti Működési Szabályzatának (SZMSZ) első öt pontját.
1. Cégünknél a lakossági ügyfelek nem, csak a vállalati kliensek fontosak.
2. Ha egy lakossági ügyfél emiatt elégedetlen lesz szolgáltatásunkkal, és szerződése felbontását kéri, igényére nem válaszolunk.
3. Ha ezután telefonon kívánja jelezni problémáját, (1) megvárakoztatjuk, (2) Nintendo-zenélünk, (3) megszakítjuk a vonalat, (4) munkatársunkra kenjük a hibát, majd (5) későbbi visszahívást kérünk és/vagy ígérünk.
4. Miközben sikeresen halogatjuk a szerződésbontást, változatlanul számlázunk a lakossági ügyfélnek. Akkor is, ha időközben már más cég szolgáltatását használja. Amikor elfogytak halogató eszközeink, végül azt szabjuk a szerződésbontás feltételéül, hogy az ügyfél fizesse ki az első szerződésbontási kérelme óta eltelt időszak díját is.
vasárnap esti dugóban ülve álltam az andrássy úton, már ilyen is van, még ilyenkor is, de szépen kivilágítva. és a louis vuitton előtt eltöltött harmincöt percben megfigyeltem valami jót.
egy megtermett asszony viseltes, olcsó pufferkabátban, két kezében nejlonszatyrokkal ábrándozott a kirakat előtt. gondolt valamire. öt perc után összeszedte bátorságát, és a bejárathoz lépett: a fessre szabott ajtónálló picit furcsállta ugyan, de rögtön és mosollyal nyitott neki utat. az asszony peckesen lépte át a küszöböt, hangozzék bár bőnyálba mártott kisgyufaáruslány-giccsnek, peckesen lépte át, élesen láttam. de aztán nem ment beljebb az üzletben. talán egy pillanatra lenyűgözte a csillogó bőröndvilág, de nem ez érdekelte: azonnal megfordult, és a háta mögött még őt méregető ajtónállóra vigyorgott egy nagyot. aztán biccentett: ő már menne is. az ajtó kinyílt, kilépett, az asszonyka befordult és eltűnt a hajós utca sarkán.
*
2008 telén, a pesti louis vuitton üzletben egy nő azon kapta magát, hogy valaki újra ajtót nyitott neki. húsz éve most először. kábé a rendszerváltás óta. és mindegy, hogy kötelességből-e; egy férfi volt, kedves, aki mindig újra ajtót nyit majd, amikor újra ott jár és úgy dönt, hogy belépne rajta. úgyhogy néha majd elsétál oda.
szóval a lényeg, hogy nem csak japánoknak bír örömet okozni a louis vuitton magyarországon. erre lehet aszondod, demagóg: seres meg én aszondjuk,
"mellplasztikádhoz most százezer forintért szőrtelenítést adunk ajándékba!"
ne komplikáljuk a dolgokat. ez a reklám siker lesz. nem hülye a plasztikai sebész (pláne a marketingese), nyilván évek óta figyeli a célpiacát jelentő khm, társadalmi rétegeket. tudja, mire harapnak. nem is baj, ha erre igen: arra költi pénzét voksánvirág minden hologramja, amire kedve tartja.
csakhogy ez a reklám bármilyen terméket vagy szolgáltatást is népszerűsíthetne valami ahhoz illő, hasonlóan szellemes "ajándékkal": arra is rácuppanna néhány tízezer ember. (a saturn legújabb billboard hirdetésein egy mosógépet nyomatnak ezzel a szöveggel: 59.900 - szinte ajándék!) mert a hölgyek-urak bármire rámennek. tesznek rá, hogy megtehetik-e.
alex nabaum: the war we deserve (2007)
hetekig azt gondoltam, remek válság kerekedett: ideje volt lyukat ütni a provident-ügyfelek noé-bárkáján. a bankok majd visszavesznek (=nagyobb arányban építenek megtakarításokra, betétesekre, mint jelzáloghitelekre és valutakereskedésre), hát a zemberek meg elkezdik legalább egyszer meggondolni, vegyenek-e hitelt fel, mennyit, mennyiért és mire, ha már szükségük nincsen rá. (mármint a fejlett országokban - a fejlődő világ vállalkozóiról, akiknek az üzlet beindításához kell hitel, nem beszélek.)
van még remény, hogy mindez így fog történni. flandriában, velszben, észak-rajna-vesztfáliában. adriana néniéknél bostonban, meg a portugál ingatlanpiacon. valahol biztos. nálunk biztos nem. mi semmire se megyünk a válsággal.
a szonda ipsos új kutatásának eredményei szerint, a magyar emberek "nem tervezik, hogy a válság miatt kevesebbet költsenek idén karácsonykor, mint tavaly". ugyanannyit költenek. elfogadják az ajándék-szőrtelenítést százezer, meg az ajándék-mosógépet hatvanezer forintért, házhoz vitetik, s a következő számlákig örülnek maguknak véghetetlenül. kacor királyok. egy hónap hosszáig, saját szemétdombjukon.
a nem létező magyar középosztály. és akik mégis elképzelik.
"before our old soldier fades away, it is worth acknowledging that McCain ran a valiant race against impossible odds. he will be - he should be - remembered as the most worthy presidential nominee ever to be denied the prize."
charles krauthammer
négy, jó eséllyel nyolc évig nem írunk újabb elnökválasztásról. búcsúzóul, ezt a beszédet az is megnézheti, akit nem érdekelt az egész. így beszél egy finom úr. és ilyen, amikor a vereség inspirál.
másrészt, tessék mégegyszer megnézni, meghallgatni a Mac utolsó webes videóját. valami ilyesmi volt eddig az én amerikám. a smalltown, a townhall, az appalachian, a nashville-torzítós, a roadside típus. mostantól picit más lesz. ezt a régit lementem, megőrzöm örökre. az újra kíváncsi vagyok.
a grapefruit egy alacsony energia- és cukortartalmű gyűmölcs. 
